Jászberény környéke – miként az egész Alföld –, ma már alig rendelkezik természetes körülményeket őrző területekkel. Ezek zömmel olyan maradványok, amelyek mezőgazdasági kultúrnövényzet számára gazdaságtalanul alkalmatlanok, illetőleg állattartási vagy árvízvédelmi okok miatt maradhattak meg. Szerencsére egyben ezek éppen azok is, amelyek kialakulás-történeti és mai állapotukat tekintve zoológiailag és botanikailag, sőt, tájképi megjelenésükben is egyaránt a legértékesebbek. E reliktumok egyike az 1987 márciusában természetvédelmi területté nyilvánított Hajta és Zagyvamenti Természetvédelmi terület.

Faragó László e területeken készült természetfotóinak egy részével ajándékoz meg bennünket. Ezek a képek azonban nem pusztán egy természetföldrajzi tájrész elkapott pillanatai, hanem a lokálpatrióták önzetlen szülőhelyszeretetéről, a fotós természetszeretetéről is vallanak, és vallanak annak féltéséről, a természet maradványainak óvni, megőrizni szándékáról is…

Zagyvamenti Természetvédelmi Terület

A Mátrából leérkező Zagyva Jászberénytől egykor sokkal délebbre, a Hajtán keresztül Farmos felé folydogált, és Tiszaalpár tájékán torkollott az Alföld fő folyójába. Mintegy tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt (az úgynevezett óholocéni boreális mogyorófázis idején) a Jászberény – Jászjákóhalma – Alattyán térségi süllyedések hatására változtatta meg ősi irányát, és tekervényes új medreket mélyítve magának, a Tarna vizével egyesülve új mocsárvilágot alakított ki a Jászság közepén. Az emberi munka (folyószabályozás - begátalás, lecsapolás) következtében mára ez a vízivilág is eltűnt, helyén szántók találhatók.

A Zagyva ma északról kerüli meg Jászberényt, és Szolnoknál ömlik a Tiszába. A folyónak ez a fiatalabb (óholocéni), Jászfelsőszentgyörgytől Kerekudvaron át Jászberényig tartó szakasza olyan változó szélességű ártéri rész, amely a tereplejtés következtében többé-kevésbé eredeti állapotában maradhatott meg; az áradások vízereje itt egy lapos, mély völgyet alakított ki a környező, laza szerkezetű homokos talajszintben. Így ma is többnyire szabályozatlanul és szeszélyesen kanyarogva természetes gátjai között, néhol alámosott és vízbe dőlt öreg fák alatt folyik az egyébként sekély, alig 1-2 méter mély alluviális medrében. Ahol a hullámtér a vízszélig is elkeskenyedik, ott a környező térszín pereme és az árterület közötti több méteres szintkülönbség élesen elválva szinte szakadékszerűen mered a folyó fölé, máshol viszont jelentősen kiszélesedve, elhagyott mederszakaszok nyomai fedezhetők fel.

Az ártér Jászfelsőszentgyörgy – Jászberény közötti folyásirány szerinti jobb oldala 111 hektáron természetvédelmi terület; a követendő útvonalat e helytől piros-, majd Kerekudvartól Jászfelsőszentgyörgyig zöld-sáv turistajelzés mutatja.

Ez az ősi állapotokat őrző Zagyva-völgy a folyó síksági részének tájképileg talán legszebb szakasza, a környező kultúrtájhoz viszonyítva pedig változatos növény- és állattársulások élnek itt együtt. A rendszeres kiöntések miatt üde, mezofil turjánrétek, igazi, alsószakasz-jellegű ecsetpázsitos réttársulások fogadnak bennünket, kivénhedt fűzfákkal, égbenyúló jegenyékkel, fészekrejtő hatalmas feketenyárfa-matuzsálemekkel, kőris- szil- és égerfákkal megtűzdelt madárdalos ligetekkel. A partszegélyen telepített nyárfások, spontán szaporodó akácok és juharok találhatók, ezért az ősibb, ártéri keményfa-ligetekre már csak nyomaiban akadhatunk. A folyónak mindkét oldalát kísérő galérialigetet kecskerágó, kökény, bodza, galagonya és gyepűrózsa tarkítja, bozótszéleit vérehulló fecskefűvel, farkasalmával és egyes galajfélékkel vegyült nagy csalán szegélyezi, iszalag, szeder, komló és süntök szövik be.

A Zagyvamenti Természetvédelmi Területnek az évente olykor többször megeső kiáradások miatt sajátos növényzete van. A kosborfélék hiányoznak, védett növényfaj is kevés található, és ritkaság a borsóhalmai rétre oly jellemző réti margaréta is. Az egyes évszakok más-más aspektusaiban különböző pillangós és ajakos-virágzatú, valamint keresztes- és fészkes-virágzatú növényfajok (pl. vadmurok) dominálnak, és igen jellemzők a sárgavirágú boglárka-félék. Itt-ott foltszerűen sok a réti kakukkszegfű és a festő zsoltína, később az őszi vérfű, majd az őszi kikerics.
Az áradásokból visszamaradó vizes mélyedésekben illetve medermaradványokban gólyahír, sárga nőszirom, réti füzény díszeleg. Több helyen tömeges a fekete nadály-tő fehér virágzatú (mocsári) alfaja, viszont igazi ritkaság a védett nyári tőzike. Magas partoldalainak némely részén az adventív (behurcolt) parlagi ligetszépével vegyült gyalogbodzások láthatók, máshol a fehér szamárkenyér és különböző ökörfarkkóró fajok tűnnek szemünkbe, közöttük néhol a védett nyúlánk sárma szálaival. Itt-ott a szürkekáka egy-egy tőcsomója, a szarvaskocsord, az orvosi ziliz meg a parlagi madármályva és a gilisztaűző varádics hívja fel magára a figyelmet. Másutt pusztai csenkeszes, nádtippanos, fenyérfüves bogáncsosok meg aszatosok, pipacsos csillagpázsit és csomós ebír társulások virítanak. Kerekudvarnál bókoló, liláskék virágairól ismerhető fel a védett réti iszalag. Jászfelsőszentgyörgy felé felfedezhetjük a kövér aggófű termetes szálait, a település alatti szántók szélén pedig a védett réti (=pettyegetett) őszirózsa dacol a kultúrhatásokkal szemben. Más növény viszont éppen „kultúrkövető”. Ilyen a szegfűfélék családjába tartozó, hamvasan bíborpiros virágú mérgező konkoly, amely egykor a pipaccsal és a búzavirággal együtt közönséges „gabonagyom” volt, ma védett növény.

E tájképileg is megragadó változatos környezet számos gerinces állatfajnak nyújt otthont. Nyári időszakban kedves hely ez az őzeknek és a vadnyulaknak, a nappalra elbúvó sünnek és a hosszú orrú erdei cickánynak. A kétéltűek alföldi fajai itt általában ritkábbak, mint pl. a Hajtában, ám külön érdekessége és értéke a területnek a homoktalajokra jellemző barna ásó-béka gyakorisága. Óvatos sétánk során a fűvel egybeolvadó zöldesszürke fürge gyíkot gyakran láthatjuk napfürdőzni, viszont a partszegélyen haladva az egyre ritkuló mocsári teknős jelenlétét leginkább már csupán egy csobbanás árulja el. Néha találkozhatunk vízszéli homokpadkán sütkérező vízi siklóval, megfigyelhetjük a „méla lesben” ülő kecskebékákat, a víz fölött akrobatikus légi-mutatványokat produkáló, folyóvizekhez kötődő szitakötő-féléket.

A Zagyvamenti Természetvédelmi Terület madárvilága az élőhely fás vegetációjából következően színes és összetett, tágabb környezetéhez viszonyítva pedig fajgazdag. A lombkoronában és cserjeszinten fészkelő madárfajok száma mintegy 30, köztük az elbűvölő énekű fülemülével. Olykor egy-egy berki tücsökmadár vagy nádi poszáta is megszólal. Rendszeres fészkelője a folyó galérialigetének a feltűnő, aranysárga tollazatú sárgarigó. Jászberény határában csak itt gyakoribbak a függőcinege és más odúlakó fajok; seregély, harkály, zöld küllő, melyek közül fémesen csillogó azúrkék tollazatával a fokozottan védett szalakóta a legjelentősebb. A trópusi színekben pompázó, szintén fokozottan védett gyurgyalag az egykori uradalmi épületek mögötti dombhajlatban költenek.

Leggazdagabb természetszerűleg a gerinctelen állatvilág. Gyakori az éti csiga, és bogárfélékben is bővelkedik. Ritkább állatai közül említést érdemel az öreg, korhadó fűzfákban is kifejlődő diófacincér és orrszarvú bogár. A szántószéli partoldalba függőleges járatot váj az itt ritka szongáriai cselőpók. Az ájtatos manónak is nevezett, és a magasabb növényeken zsákmányára órákig mozdulatlan lesben várakozó imádkozó sáska elég gyakori, viszont a kúpos fejével bizarr látványt nyújtó sisakos sáska már sokkal kevésbé. Néha találkozhatunk a zöldes-arany csillogású, fatörzsön futkározó aranyos bábrablóval, a talajon táplálék után kutató rezes- és aranypettyes futrinkával, olykor egy-egy pompás virágbogárral.

A változatos növénytársuláshoz kapcsolódóan a Jászberény környékén előforduló lepkefajoknak közel a fele ezeken a réteken él. Az melegebb tavaszi napsugarak hatására előbújik az áttelelt citromlepke, kis rókalepke, nappali pávaszem. Olykor még gyászlepke vagy nagy rókalepke is látókörünkbe kerülhet. Április végén jelenik meg a jellegzetes, mifelénk kifejezetten ritka farkasalmalepke. Nem sokkal később a fecskefarkú- és kardfarkú lepke lomhán vitorlázva repülő példányait, majd az élénkpiros színük miatt távolról is feltűnő kis- és nagy tűz-lepkék kergetőzését csodálhatjuk meg. A nyár beköszöntével megszaporodnak az egyes kék színű boglárkalepkék, a különböző fehér-, szemes- és tarkalepke fajok. Ekkor láthatjuk az ostorfához kötődő csőrös-lepkéket, a bogáncsfélék virágait szívesen látogató zöldes gyöngy-házlepkéket stb., szeptemberben a szárnyain piros csíkokat viselő atalanta lepkéket és a narancssárga színükkel feltűnő sáfránylepkéket látva pedig már érezni lehet, hogy közel az ősz.

A Zagyvamenti Természetvédelmi Terület ártéri rétjeire és ligeteire nagyszerű kilátás nyílik a térszín magasabb peremének bármelyik pontjáról, akár a tavaszi illatos virágözön, akár a napfényben fürdő meleg nyár, akár az ősz tarka színorgiája idején járjuk végig, – és télen is kellemes „egészségügyi” séta kínálkozik errefelé, amikor hó és zúzmara lep be mindent.

A hajtai (=ős-zagyvai) természetvédelmi terület élővilágáról

A Jászberénytől kb. 6 km-re elterülő és ma Hajta néven ismert Jászfelsőszentgyörgyhöz és Jászberényhez, délebbre pedig már Pest megyéhez tartozó és Farmosig követhető egykori ős-zagyvai árterület az utolsó olyan természeti színfoltja Jászberény határának, amely leromlott állapotában is visszatükrözi a hajdani vízivilág emlékeit. A Hajta, mint a Tápió-Galga-Zagyva hordalékkúp-síkság tájrésze (egészen pontosan az ősi Zagyva folyásiránya és ártere;1998-tól a Tápió-Hajta Vidéke Tájvédelmi Körzet részegysége) felszíni talajaiban részint lösz, nagyobb részében homok, illetőleg ezek különböző mértékű és arányú keveréke, lépcsőzetes lejtésű hullámos-buckás felszínnel. De előfordul itt a hajdani ártér „nyomvonalán” löszagyag és réti csernozjom, a közelmúltig mocsaras-vízállásos mélyebb részein pedig tőzeg is.
A szűkebb értelemben vett ős-zagyvai ártér néhol öböl-, máshol morotva- és tószerű mélyedéseiben itt-ott különböző vastagságú kotutőzegen ma is jellegzetes mocsári növényzet uralkodik, benne szép számú mocsári páfrány állományokkal díszített zsombéksásos társulásokkal, a víztelenítés (lecsapolás) következtében sajnos elpusztulás-veszélyes állapotban. Foltszerű elő-fordulásban a kiszáradó láp- és mocsárrétek bonyolult összetételű különböző kékperjés- és úgynevezett magaskórós növény-együttesei is megtalálhatóak, elsősorban homoki mocsárrétek társulás-formációiban. Közöttük szinte mindenütt él a mocsári kosbor (összességében több ezerre tehető példányszámmal), és szaporodó tendenciát mutat a szikesedést jelző fátyolos nőszirom. A vízi növényzet az állandósult vízhiány következtében részint elpusztult (rence, vízitök, kolokán, sulyom- és hínárfélék), részint a levezető csatornába (=Almási-ér) szorult vissza (virágkáka, mételykóró, vízi harmatkása, hídőr, gyékény- stb.), részint pedig – főleg a víz nélkül maradt vékonyabb tőzegtalajos nádas részek – átalakulóban vannak. Ezt jelzi a borzas füzike, a sédkender, a mocsári aszat, az aranyvessző- és egyebek elszaporodása, mély be-nyomulása a nádasba, de bizonyos értelemben erre utal a pimpófélék és egyes imolafajok meg-jelenése a zsombékos-nádasok szárazulatra került állományai között.

A vízállásos-mocsaras tósorozat-szerű mélyedések lecsapolása következtében felerősödött az ezeket környező rétek szikesedése (szoloncsák szikesek). Ezeken a helyeken mindenütt megtalálható a sziki lepkeszeg, a bársonykerep, a szürkekáka és a kamilla, vakszikes foltjain a közönséges szikipozdor meg a bárányparéj, a sziki árpa és a sziki útifű, stb., valamint a Praematricum-Crisicum találkozási sávjára oly jellemző, egyben jellegzetesen szoloncsák-sziki pannon-endemikus növényünk, a pozsgás zsázsa. Ősz felé – különösen a régi morotvák jócskán feltöltődött nyomvonalán – sokszor lila szőnyegként, tömegekben láthatjuk az ugyan-csak Kárpát-medencei endemikus virágunkat, a sziki őszirózsát.
Hogy a Hajta esetében már mennyire a Duna-Tisza közének flórajárásában (is) vagyunk, elég néhány méterre elhagynunk a mocsári és mocsárréti társulásokat. Ezt mutatják a rozsnokos- és homoki csenkeszfű-gyepek, délebbre pedig (főleg a „-Káták” térségében) az itt-ott fehér nyárfákkal megtűzdelt tipikus homokpusztaréti csüdfüves csenkeszgyepek: magyar csenkesz, hólyagos- és homoki csüdfű, homoki keserűfű, homoki árvalányhaj és egyebek folt-szerű, néhol viszont csak szálankénti előfordulásai. Számos szárazságtűrő növényfaj mélyen felhatol Jászberény déli (Tőtevény-Újerdő-Portelek), egykoron csak „marhajárásnak” nevezett laza, soványhomokú határrészébe is, amelyek közül említést érdemel a hamukavirág, a homoki cickafark, a homoki- és szikár habszegfű, az ékes vasvirág stb.
A Hajta rétjeiről (beleértve a vízi-vizenyős-nádas részektől a száraz homokig az egész területet,) eddig közel 600 növényfaj került feljegyzésre. Közöttük a fentebb említetteken kívül – főleg a Pest-megyei oldalon – még számos védett vagy helyi viszonylatban ritka, illetőleg területjellemző növény terem. Pl. tavaszi hérics, szártalan csüdfű, nagy pacsirtafű, kornis tárnics, csomós harangvirág, buglyos szegfű, homoki fátyolvirág, szárnyasmagvú budavirág, sziki sóballa, szibériai nőszirom és egyebek, vagy az egykor gabonavetéseink mérgező gyomnövényeként számon tartott, de ma már védelemre szoruló konkoly.
Nyilvánvaló, és az eddig elmondottakból egyértelműen következik, hogy a Hajta Jászfelsőszentgyörgytől Farmosig terjedő, összességében több mint 2000 hektáros természetvédelmi területének az állatvilága éppoly összetett, mint a növényzete. Ez főként a rovarvilággal kapcsolatban mondható el. Jellemzőek a lazább talajokhoz kötődő védett hangyalesők és homokfutrinkák, és nem ritkák a nagyobb számban jobbára nyílt sztyeppréteken előforduló védett imádkozó- és sisakos sáskák sem. A vizes élőhelyek drasztikus lecsökkenése következtében – hasonlóan minden vízhez kötődő állatfajhoz – jelentősen megritkultak a szitakötők. Ugyanakkor ennyire negatív jellegű változások más rovarrendek, pl. a lepkék esetében még nem tapasztalhatók. Nappal általában a szárazabb rétek jellemző lepkéivel (egyes széna- és szemeslepke, boglárka- és csüngőlepke fajokkal, fehérlepkékkel) találkozhatunk leginkább. A védett nappali pávaszem, kardos- és fecskefarkú lepkék viszont kifejezetten ritkák. Az igen érdekes és bonyolult összetételű éjjeli lepkék csoportjából – mint speciális életmódú ritkaság – megemlítendő a Nyík-rét – Erek-köze határán található, orvosi kocsordos társuláshoz kötődő fokozottan védett nagy szikibagoly lepke.

A Hajta lecsapolását követő elvíztelenedés leglátványosabb drasztikummal a gerinces állat-világra hatott. Jászberény piacait még néhány évtizeddel ezelőtt is az itt munkálkodó halász-dinasztiák látták el élőhallal, – mára a halfauna a szó szoros értelmében kipusztult. Csak az Almási-ér Farmos tájéki állandó vizeiben tengődik a védett lápi póc és réti csík. A vízhiány megtizedelte a békákat, követték őket a tarajos és pettyes gőték. Rendkívül megfogyatkoztak a mocsári teknősök és a vízisiklók. Megszűnvén a táplálékforrás, a vízimadarak is elvándorlásra kényszerültek. Alig fészkelnek már szárcsák meg bölömbikák, eltűntek a récefélék meg a sirályok, a cankók stb. Gólyák és gémek is csak alkalmi vendégként vannak itt „szöcskézni”. Őszi vonuláskor meg-megjelenik ugyan egy-egy fekete gólya vagy kormos szerkő, de ez már kuriózumnak számít. A ragadozó madarak sem gyakoriak, habár egerészölyv, vörös vércse, olykor még barna- vagy kékes rétihéja is megfigyelhető a légtérben. A madárvilágot tekintve a Hajtának ma talán legnagyobb természeti kincse a gyurgyalag, amely egy felhagyott homok-bánya oldalfalában partifecskékkel „társbérletben” létesített fészektelepet (mintegy húsz pár költ itt). A víz eltűnésével azonban nemcsak a halak és békák, hanem a vízi életmódhoz csodálatosan alkalmazkodott szervezetű szép ragadozó emlős, a vidra is eltűnt. A Hajta esetében egyértelműen értelmetlen emberi beavatkozás miatt odaveszett a vízi-csigák és kagylók tömege is. Még a nád sem a régi – és ezek a változások az eredeti élővilági társulások szempontjából ma már szinte visszafordíthatatlanok, pedig ez volt a Jászság legősibb, utolsó olyan vizenyős területe, amely hírmondóiban úgy-ahogy napjainkig megőrizhette az egykori vízivilág színes élőhelyi jellegzetességeit, a természet csodálatos alkotóképességének sajátosan egyedi tájképét és hangulatát.

Buschmann Ferenc Jász Múzeum